20170316

Újjáéledt helyeken

Mitől élő, aki nem szereti a nyitott kérdéseket? Mije marad és tart-e valahová, akinek mindenre van válasza, aki mindent meg tud magyarázni? És hogyan más az ember, aki nem hisz abban, hogy "több dolgok vannak földön és égen, mintsem bölcselmünk álmodni képes"? Nem, nem, nem az a kérdés, hogy csodák vagy természetfeletti összefüggések léteznek-e, vagy ad-e bármiféle hit nekünk időnként szárnyakat, hanem hogy milyen emberré tesz engem, ha nem tartok bármit lehetségesnek. Milyen  emberré tesznek a válaszok? Hiszen "a véleményalkotás azt jelenti, hogy a végtelen folyamat egyik pontján megállítottuk a gondolkodásunkat, „álláspontunk” lett." (Popper Péter)
    Vajon ha tényleg fontosak lennének a végső válaszok, nem kaptuk volna-e meg őket készen és félreérthetetlenül? Vagy az élet értelme pont a kérdések megválaszolatlansága - és az ebben rejlő szabadságunk?
    A válaszok változhatnak az életünk során - jó esetben változnak is - de lássuk be, a kérdések évszázadok óta :) ugyanazok maradnak.


Huszonnégy-huszonöt éve nem láttam, és tíz éve tervezem újranézni a Twin Peakset, de valahogy nem mertem szembenézni vele, mert attól tartottam, hogy palackból kiszabadult szellem lesz, mindent kikér magának és még a múltba is túlságosan visszarángat, vagy épp ellenkezőleg, rádöbbenek, hogy ez mennyire öncélú hülyeség, és akkor ugye az emlékek is azzá válnak. Most hogy közeleg május, és mivel épp olvasom a Twin Peaks titkos története című könyvet is, hát végre nekiszaladtam a sorozatnak és szembenéztem vele. Egészen más emberként találkozom...
A cselekményből annyi mindenre nem emlékeztem amiatt, hogy akkor másképp éltem meg, vagy mert nem is értettem, hanem csak érzelmileg ejtett rabul. Aztán felnőtt fejjel mást keresek a karakterekben is, mint tizenévesen, és elképesztőnek látom azok érdekességét és fejlődését. Hűha, mennyire mások voltak akkor a kedvenc szereplőim (most pont azok lettek a kedvenceim, akiket akkor nem szerettem!) és ez milyen jól tükrözi azt, amilyen akkor voltam, ahogyan éreztem és látni akartam a világot. Kicsit olyan, mintha a tizenhárom éves önmagammal találkoznék, és mégsem. Egészen újszerűen hatnak a mondanivalók, a szürreális helyzetek, no meg a Lynch-humor, ami... a világ elszálltabb leghangulatosabb humora.

Már nincs Laurának nevezett szőke barátnőm, titkos levelezésünk, naplóink, szimbólumaink, kazettáink, titkaink, hagyatékozásaink, James-poszterem, már nincs Bob az életemben, nem hordoznak jelentéseket az álmaim, és már nem járkálok ki abba az erdőbe, ahol nemcsak ábrándos, csodálkozós séta volt, de lélekszakadt rohanás is. Mégis: az éretlenség ösztönössége érték, mert túlmutat rajongáson. A régi, látható és láthatatlan ereklyéinkből csak később visszatekintve érthetünk meg sokat önmagunkról, a múltunkról, szűrhetjük le, mi az "örök", és persze arról is, hogy útközben valahol mit miért veszítettünk el, és hogy mit és miért szeretnénk visszakapni - talán éppen kellő időben.
   Egy történetet más-más életszakaszainkban másképp élünk meg, és saját tükörképünk néz vissza belőlük, mert az, ahogyan viszonyulunk hozzá, önmagunkról mond el valamit. Szerencsések vagyunk, ha vannak olyan kedvenc könyveink, filmjeink, meséink, verseink, amelyek tíz, de akár negyven év múlva is képesek nyújtani valami új színt, új réteget és mélységet, vagy esetleg csak úgy fenntartani valamiféle örökigazságot, -érzést, hogy a régi érvények elmúlásával nem lehet kinőni őket.

A tavaszként halálból kifakadó rajongásom ezúttal értelemből (is) fakad. Ízlelgetem a sajátos, régi ízt, ami mégis annyira teljesen új.
    Az atmoszféra ugyanazt nyújtja, és még mindig megvan számomra a filmnek az a különlegessége is, ahogy az élet félelmetessége, kegyetlensége, és abszurd aspektusainak bemutatása közben is képes idealizmusra, szépre, egyszerűségre, vagy mondjuk épp romantikára. Merthogy ezek mind, mind, egyszerre a világunk részei, bennünk bujkáló fény és sötét. Ja, és még van valami, ami azóta is változatlan: az emberek továbbra sem azok, am(k)iknek látszanak.  :))


most az én tuskóm csak ennyit akart közölni, köszönöm a gyülekezést :)



-

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

20170316

Újjáéledt helyeken

Mitől élő, aki nem szereti a nyitott kérdéseket? Mije marad és tart-e valahová, akinek mindenre van válasza, aki mindent meg tud magyarázni? És hogyan más az ember, aki nem hisz abban, hogy "több dolgok vannak földön és égen, mintsem bölcselmünk álmodni képes"? Nem, nem, nem az a kérdés, hogy csodák vagy természetfeletti összefüggések léteznek-e, vagy ad-e bármiféle hit nekünk időnként szárnyakat, hanem hogy milyen emberré tesz engem, ha nem tartok bármit lehetségesnek. Milyen  emberré tesznek a válaszok? Hiszen "a véleményalkotás azt jelenti, hogy a végtelen folyamat egyik pontján megállítottuk a gondolkodásunkat, „álláspontunk” lett." (Popper Péter)
    Vajon ha tényleg fontosak lennének a végső válaszok, nem kaptuk volna-e meg őket készen és félreérthetetlenül? Vagy az élet értelme pont a kérdések megválaszolatlansága - és az ebben rejlő szabadságunk?
    A válaszok változhatnak az életünk során - jó esetben változnak is - de lássuk be, a kérdések évszázadok óta :) ugyanazok maradnak.


Huszonnégy-huszonöt éve nem láttam, és tíz éve tervezem újranézni a Twin Peakset, de valahogy nem mertem szembenézni vele, mert attól tartottam, hogy palackból kiszabadult szellem lesz, mindent kikér magának és még a múltba is túlságosan visszarángat, vagy épp ellenkezőleg, rádöbbenek, hogy ez mennyire öncélú hülyeség, és akkor ugye az emlékek is azzá válnak. Most hogy közeleg május, és mivel épp olvasom a Twin Peaks titkos története című könyvet is, hát végre nekiszaladtam a sorozatnak és szembenéztem vele. Egészen más emberként találkozom...
A cselekményből annyi mindenre nem emlékeztem amiatt, hogy akkor másképp éltem meg, vagy mert nem is értettem, hanem csak érzelmileg ejtett rabul. Aztán felnőtt fejjel mást keresek a karakterekben is, mint tizenévesen, és elképesztőnek látom azok érdekességét és fejlődését. Hűha, mennyire mások voltak akkor a kedvenc szereplőim (most pont azok lettek a kedvenceim, akiket akkor nem szerettem!) és ez milyen jól tükrözi azt, amilyen akkor voltam, ahogyan éreztem és látni akartam a világot. Kicsit olyan, mintha a tizenhárom éves önmagammal találkoznék, és mégsem. Egészen újszerűen hatnak a mondanivalók, a szürreális helyzetek, no meg a Lynch-humor, ami... a világ elszálltabb leghangulatosabb humora.

Már nincs Laurának nevezett szőke barátnőm, titkos levelezésünk, naplóink, szimbólumaink, kazettáink, titkaink, hagyatékozásaink, James-poszterem, már nincs Bob az életemben, nem hordoznak jelentéseket az álmaim, és már nem járkálok ki abba az erdőbe, ahol nemcsak ábrándos, csodálkozós séta volt, de lélekszakadt rohanás is. Mégis: az éretlenség ösztönössége érték, mert túlmutat rajongáson. A régi, látható és láthatatlan ereklyéinkből csak később visszatekintve érthetünk meg sokat önmagunkról, a múltunkról, szűrhetjük le, mi az "örök", és persze arról is, hogy útközben valahol mit miért veszítettünk el, és hogy mit és miért szeretnénk visszakapni - talán éppen kellő időben.
   Egy történetet más-más életszakaszainkban másképp élünk meg, és saját tükörképünk néz vissza belőlük, mert az, ahogyan viszonyulunk hozzá, önmagunkról mond el valamit. Szerencsések vagyunk, ha vannak olyan kedvenc könyveink, filmjeink, meséink, verseink, amelyek tíz, de akár negyven év múlva is képesek nyújtani valami új színt, új réteget és mélységet, vagy esetleg csak úgy fenntartani valamiféle örökigazságot, -érzést, hogy a régi érvények elmúlásával nem lehet kinőni őket.

A tavaszként halálból kifakadó rajongásom ezúttal értelemből (is) fakad. Ízlelgetem a sajátos, régi ízt, ami mégis annyira teljesen új.
    Az atmoszféra ugyanazt nyújtja, és még mindig megvan számomra a filmnek az a különlegessége is, ahogy az élet félelmetessége, kegyetlensége, és abszurd aspektusainak bemutatása közben is képes idealizmusra, szépre, egyszerűségre, vagy mondjuk épp romantikára. Merthogy ezek mind, mind, egyszerre a világunk részei, bennünk bujkáló fény és sötét. Ja, és még van valami, ami azóta is változatlan: az emberek továbbra sem azok, am(k)iknek látszanak.  :))


most az én tuskóm csak ennyit akart közölni, köszönöm a gyülekezést :)



-

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése